Sunrise - 10.fejezet

Kedves Mindenki!

Ismét itt volnánk. Most nagyon rövid lett a fejezet, ezért bocsánatot kérek mindenkitől. Következő héten hosszabb fejezetet kaptok ;) ezt ígérem.  Persze azért remélem így is tetszik majd nektek. Még ha csöpp is.

Jó olvasást nektek.

Sok puszi, Anne J

Mindketten meglepetten kapták fel a fejüket a hangra. Leila ledermedve figyelte a Jeremy arcán játszó érzelmeket. Hirtelen nagyon elszégyellte magát. Egy férfi alatt feküdt, akinek a keze még mindig a derekán nyugodott és csak az Isten a tudója, hogy mi történt volna, ha nem szakítják őket félbe. Elpirulva Jeremyre nézett.

– Sajnálom! – suttogta a férfinak. – Khm… talán meg kellene néznünk ki az… – szólalt meg ismét bátortalanul a lány.

– Én tudom ki az! – dörmögte az orra alatt Jeremy lassan felállva a földről, miközben a lányt is felsegítette.

– Gyerekek, bejöhetek már? Vagy még tart a „játék”? – Hallották meg kintről Drake kaján hangját. Leila nem tudta hova bújjon szégyenében.

– Jöhetsz… – válaszolta bosszúsan a férfi és kisvártatva megjelent Drake alakja az ajtóban, arcán természetesen egy hatalmas vigyorral. Amolyan „levakarhatatlan” félével.

– Hello, édes! Tudtam, hogy fogunk még találkozni, de hogy ilyen hamar!? – fordult Leila felé a férfi. Mint egy végszóra ekkor a két kutya is megjelent. Serafina éles vakkantással adta Drake tudtára, hogy nem szívleli őt, míg Caramella nyugodtan állt kissé távolabb és figyelte az eseményeket. – Kutyák? – szegezte a kérdést barátjának. – Azt hittem, neked nincsenek háziállataid.

– Eddig nem is volt. Bár néha téged annak lehetne számolni! Ez itt Caramella és Serafina. Ma fogadtam örökbe őket – szólalt meg feszengve Jeremy. – Egy szót se szólj, most mondom! Bármi elhagyja az ajkadat, halott vagy! Érted? – sziszegte barátjának, akinek arcán egy fültől fülig érő vigyor jelent meg és látszott rajta, hogy csak nehezen tudja visszatartani a nevetését.

– Pe… persze! – nyögte ki nagy nehezen Drake, az elfojtott nevetéstől szenvedve.

Leila mindeközben a saját gondolataival volt elfoglalva. Egyfelől halálosan szégyellte magát, amiért így viselkedett. Soha nem veszítette el így az önkontrollját, mint most. Másfelől még mindig a férfi hatása alatt volt, és mélyen legbelül ugyanúgy kívánta a csókját, mint percekkel azelőtt. Maga sem tudta, hogy örül vagy bosszús Drake betoppanását illetően. Ha nem jön, lehet, hogy túl messzire mentek volna. Azonban túlságosan is jólestek a csókok ahhoz, hogy abbahagyják. Ha továbbmentek volna, azt is engedte volna. Fürkésző pillantással figyelte a férfit, aki mintha csak megérezte volna a tekintetét, rápillantott. Mintha megállt volna az idő, nem létezett más csak ők. Leila érezte, hogy a forróság az arcába kúszik, pirossággal vonva be azt. Jeremyéről semmit nem lehetett leolvasni, de a szeme… Volt valami a tekintetében, amit nem tudott megfejteni. Serafina vakkantása libbentette ki a révültségéből. Azt hiszem ideje hazamenni – gondolta Leila.

– Én… én megyek! Már későre jár és most már Drake is itt van, a kutyákkal pedig nem lesz semmi baj – adta döntését a férfiak tudtára, miközben összeszedte a holmiját. – Akkor majd találkozunk valamikor – nézett Jeremyvel és hangján érződött a bizonytalanság.

– Igen, valamikor – válaszolta halk hangon a férfi. – Köszönöm, a segítséget – mosolygott kissé kényszeredetten a lányra.

– Igazán nincs mit! Örülök, hogy ismét összefutottunk Drake! – fordult ekkor a másik férfihoz. – Vigyázz magadra!

– Én is örülök! És Leila… – szólalt meg Drake, mikor az ajtóhoz értek.

– Igen?

– A hajad még kócos maradt – suttogta a fülébe Drake vigyorogva.

Leila arcszíne – abban a pillanatban, amikor elhagyta a lakást – vetekedhetett volna a hajáéval. Mindkettő égővörös árnyalatban pompázott. Csak az egyik természetesen volt ilyen, a másik pedig a zavartól és szégyentől. Fejvesztve rohant haza.

– Hmm… – hümmögött barátja. – Kutyák… és Leila… Mesélj csak nekem!

– Dugulj el! Nem tartozik rád! – oltotta le Drake-et Jeremy.

– Persze, de attól még érdekelhet! – kotyogta közbe Drake, miközben úgy vigyorgott, mint egy félkegyelmű. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet miközben Jeremy legszívesebben a haját tépte volna. Bosszús volt. Drake-re, magára és Leilára is. Mi a francba sodortam magam? – tette fel magában a kérdést. Miért nem tudtam a seggemen megülni? Nem, nekem játszani kellett a gavallért! Örökbefogadás, hát persze! A francba is az egésszel, tuti elment az eszem! Emellett az eszelős mellett nem is csoda.

Szemét lehunyva, kezét pedig a falnak támasztva állt. Orrában még mindig ott érezte a lány illatát, ajkán pedig a csókja ízét. Dühösen nyitotta ki a szemét, de az emlék akkor sem hagyta nyugodni. Szeme előtt megjelent a lány kipirult arca, ahogy alatta feküdt, és ajkát az övéhez érintette. Csókolt már meg másokat, de ez most más volt. Soha nem volt egyik sem ilyen hatással rá, sőt! Soha egy nő sem volt ilyen hatással rá, mint Leila. Egy bolond vagy! – korholta magát. Úgy sincs esélyed nála! Jobbat érdemel, mint egy szerencsétlent, aki ráadásul még bukott angyal is. Halkan felnevetett, miközben a fejét ingatta.

– Kérsz egy sört? – hallotta meg Drake halk hangját a háta mögött.

– Igen, kérek – fordult barátja felé, aki már adta is a kezébe a jéghideg üveget, aminek oldalán már meg is jelentek az első vízcseppek. Jólesően kortyolt bele a hűs nedűbe, még mindig gondolkodva. – Semmi értelme… – motyogta az orra alatt.

– Lehet, de minek van? Tetszik a csaj, hát tessék! Nincs vesztenivalód vele. Látszik rajta, hogy odáig van érted. Használd ki! Többről úgy sem lehet szó, ezt te is tudod!

– Tudom! – csattant fel Jeremy és közben a kutyákat figyelte.

– Egyébként egész aranyosak ezek a „dögök”. Csak az a kicsi ne pikkelne rám… – ingatta a fejét Drake és Jeremyből kibuggyant a nevetés. – Most meg mi van? Min nevetsz? – kérdezte döbbent ábrázattal barátja.

– Azon, hogy van egy nő, aki nem omlik a lábaid elé azon nyomban, ahogy meglát!

– Ez nem vicces, szerintem! – válaszolta duzzogva Drake, miközben Jeremy csak nevetett.

– Ké… kérem, ne! Ne bántson! Nincs semmi nálam, kérem, ne tegye! – visszahangzott egy remegő hang a sikátor szűk falai között. – Istenem, ne! Mit akar tőlem? – szegezte a kérdést a sötét alaknak, aki egyre közeledett felé. Az áldozat botladozva hátrált, de a távolság egyre csökkent kettejük között. – Én nem ismerem magát, nem is bántottam. De ha mégis, mondja el, csak kérem, ne bántson!

Ekkor a közeledő alak felnevetett, halkan és gonoszan. Az áldozatot elöntötte a félelem, az a hang semmi jót nem ígért. Hátborzongató volt és kísérteties. Már minden ízében remegett és akkor háta nekiütközött valami keménynek. Rémülten állapította meg, hogy a sikátor végén áll, egy téglafal előtt. Erősen verejtékezve állt támadójával szemben.

– Kérem… kérem, ne! Kérem, ne tegye! Kérem… – halt el a hangja, mikor a sötét alak a kését áldozata torkába mártotta. A vér bugyborékolva tört elő a sebből, vörös színnel vonva be a kés éles pengéjét. A gyilkos szinte kéjes tekintettel figyelte, ahogy bíbor színű folyadék utat tör magának. Még sokáig állt ott, átszellemült tekintettel. Mielőtt elindult, még utoljára a holttestre pillantott. Az áldozat üveges tekintete az ég felé meredt, arcán az érzelmek megdermedtek, teste körül minden csupa vér volt. Végtagjai kicsavarodtak, a látvány ettől csak még groteszkebb lett.

A test még sokáig hevert ott érintetlenül. A nap már magasan járt, amikor egy hajléktalan felfedezte azt. Az utca másik oldaláról egy sötét alak figyelte, ahogy a rendőrök sárga szalaggal zárják le a környéket, a helyszínelés megkezdése előtt. Magában elégedetten vigyorgott. Nem hagyott nyomot, de a zsaruk csak próbálkozzanak. Nyugodt, már-már fennhéjázó léptekkel indult tovább, miközben odaát az egyik helyszínelő egy fél pár kesztyűt talált a sikátorban egy eldugott helyen. Csipesszel emelte fel, majd tette az egyik – bizonyítékoknak előkészített – átlátszó zacskóba. Remélte, hogy a gyilkoshoz tartozik és valamire használható lesz.