Sunrise - 5. fejezet

Nos, itt vagyok én és itt a friss újra. :D Elég ambivalens érzések közepette írtam meg ezt a részt. Sok mindent próbáltam meg leírni és kifejezésre juttatni. Remélem sikerült. Ha már érzések, akkor szeretném megköszönni, hogy olvastok. Nagyon boldog vagyok. :) Jó olvasást hozzá mindenkinek!

Ui.:Szeretném, ha megírnátok, jeleznétek nekem akár chatben, akár komiban, akár privát üziben, hogy belőletek milyen érzéseket váltott ki a fejezet és az egyes részek. És persze természetesen várom a véleményeteket is.

Puszi, Anne :)

A szürkéskék szemek viszonozták Leila pillantását, és úgy érezte el tudna veszni bennük. Olyan furcsán ismerősek voltak, de nem csak a szemei, az érintése is. A kérdés halkan csúszott ki a száján:

– Találkoztunk már valahol? A férfi erre elmosolyodott és halk, de mély hangján azt válaszolta:

– Egy ilyen hölgyet sosem felednék el!

Válaszára megugrott a lány szíve, és a levegő a tüdejében ragadt, ismételten. A férfi lassan elengedte, mikor már úgy hitte, hogy a lány biztosan tud állni a lábain. Komótos járásával elindult, de még egy pillanatra visszapillantott a vállai felett. Leila csak állt ott a járdán, ledermedve. Fogalma se volt mennyi idő telt el az összeütközés óta. Nagy nehezen összeszedte magát és elindult a menhely felé. Pár lépést tett csak meg, mikor a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába. Tudta már, hol látta a szemeket. Ugyanolyan szempár volt, mint amilyenek az álombeli titokzatos idegennek.

Jeremy maga sem hitte el, hogy Vele találkozott az imént. A lánnyal, akit megmentett. Leila. Azóta a bizonyos este óta nem álmodott vele többet. Azonban most megint elfogta az a furcsa érzés, mint aznap éjjel, mikor megmentette. Halkan szitkozódni kezdett, miközben átvágott az utcán. Egyébként mit keres itt? Ez nem egy finom úrilánynak való környék. És a kutya sincsen vele, az legalább meg tudná védeni. Dohogva vágott át az utcán, majd mikor átért a túloldalra visszanézett, ám a lányt már nem látta. Biztos megérkezett oda, ahova igyekezett. Valamiért mégsem hagyta nyugodni a dolog. Már-már azon volt, hogy lány után indul, de aztán meggondolta magát. Ő megtette a dolgát, most már a lányon múlt minden. Szépen lassan baktatott tovább az utcán, míg el nem ért a boltig. Ahogy belépett az ajtón minden szempár felé fordult, de ez nem volt szokatlan. Az emberek a termete miatt alapból furcsán néztek rá. Ezt csak erősítette jeges pillantása, amivel végigmérte az üzletben tartózkodókat. Komótosan végigjárta a sorokat és összeszedte a szükséges holmikat. A kasszában egy alig tizenhét éves fiú ült és ahogy Jeremyre felpillantott megremegett. Az eladó minden egyes termékért lassú, óvatos mozdulattal nyúlt, mintha bármelyik pillanatban támadás érhetné. Félénken követte szemeivel Jeremy megmoccanásait miközben dolgozott. A férfi látta, ahogy a félelem mellett egyfajta tisztelet is megjelenik abban az ijedt szempárban. Hirtelen megsajnálta a fiút és egy mosolyt próbált meg elővarázsolni, ami valószínűleg csúfos kudarcba fulladt, mert nem csak a fiatal srác, de a sorban utána következők lélegzete is elakadt. Megpróbálták leplezni zavarukat, és gyorsan elkapták a tekintetüket. Azonban Jeremy még így is látta a rettegés apró szikráját felcsillanni. Csalódottan kapta ki a blokkot a srác kezéből és a szükségesnél jóval több pénzt hagyott maga után. Most már nem finomkodott. Mint egy feldühödött vadkan rontott ki a boltból. Úgy érezte magát, mint egy szörnyeteg. Az utcára érve mélyet szippantott a levegőből, mint egy fuldokló. Valahol mélyen, ott ahol a lelkének lenne a helye, egy sóvárgó érzés kezdett kibontakozni, amit nem tudott megérteni. Egy ősi, elemi érzés, vágyódás valami után, amit soha nem érhetett el. Dühöngve törölte ki agyából a vágyképet. Voltak társai, akik olyanok voltak, mint ő. Kevesen voltak, de épp ezért összetartottak. Egyiket-másikat még talán barátjának is nevezhette volna emberi értelemben, azonban tisztában volt vele, hogy nekik nincsenek barátaik. Nincsenek érzéseik, nincsen szívük és nincsen lelkük. Azért vannak, hogy harcoljanak. Nekik ez a feladatuk, nem az emberi ábrándok kergetése. Mégis, ahogy ahhoz az utcaszakaszhoz ért, ahol Leilával összefutott, azt kívánta bár ismét belebotlana az a vörös hajú lány. Azonban az utca kihalt volt, a nap sem ragyogta be már. Sivár és elhagyatott volt, akárcsak a lelke. Jeremy még sosem érezte az egyedüllét keserű mivoltát annyira, mint akkor.

Leila még a menhelyen is a találkozás és a felismerés hatása alatt volt. Ahogy a rutinfeladatokat végezte, egyfolytában azon agyalt, hogy lehetséges az, hogy az idegen férfi szemei megszólalásig hasonlítottak az álombéli idegenéhez. Hiába talált ki ezerféle lehetőséget, mikor mindegyiket végigpörgette rájött egyik sem valószínű. Lehet csak véletlen, gondolta és keserű sóhaj hagyta el az ajkait. Az egyik kutya, akit épp ellátott, erre megbökte a lány térdét az orrával és hatalmas szemeivel a lányra nézett. Leila szíve összefacsarodott, ahogy a kutya szemeibe nézett. A barna szempár mintha bizakodást tükrözött volna. A lány kedvesen megsimogatta a kutya fejét és sajnálta, amiért nem viheti haza ezeket az állatokat. Azért járt ide segíteni, mert hitt abban, hogy ezeknek a lelkeknek is jár egy második esély. Szerette volna, ha találnak egy jobb gazdát a kutyusok és cicák, akik igazán szeretik őket. Úgy, ahogy megérdemlik. Leila lopva körülnézett, majd mikor látta senki nincs a közelben, egy kutyafalatkát kapott elő a zsebéből és a kutyának adta. Az boldog csaholás közepette falta fel az apró nyalánkságot. Igazából ez szabályellenes tevékenységnek számított. Nem kaphattak volna „kutyaédességet”, de Leila az ő esetükben nem törődött a szabályokkal. Boldog tudattal etette a kis kedvenceket a falatkákkal, a legnagyobb titok közepette. Épp a futtató felé tartott, mikor összefutott a menhely vezetőjével, Jimmel.

– Szia, Jim! Hogy vagy?

– Szervusz, Leila! Köszönöm, megvagyok. És veled minden rendben?

– Igen, köszönöm. Susan és a gyerekek hogy vannak?

Jim az ötvenes évei elején járt és kinézetre már inkább egy jóságos Mikulásra emlékeztetett. Hatalmas pocakja mutatta, hogy a felesége, Susan ügyes háziasszony. Leila nagyon megkedvelte a férfit. Nem csak állatszeretete, de kedves természete miatt is.

– Jól-jól, hál’ istennek. A gyerekek is megvannak. Julsnak tavasszal lesz a diplomaosztója, Jared és Evan pedig a középiskola vendégszeretetét élvezik. Az iskolai focicsapat legjobb játékosai – mondta büszkén Jim, és a hatás kedvéért még a mellkasát is megemelte. Leila ettől majdnem felnevetett.

– El sem hiszem, hogy már ilyen nagyok.

– Én sem, hidd el. Még most is a szemeim előtt látom őket, mint totyogós babákat. Most meg lassan már elköltöznek.

Leila gyors öleléssel próbálta meg jobb kedve deríteni a férfit. Elhitte, hogy nagyon nehéz elengedni azokat, akiket szeret az ember. Főleg, ha az ember gyerekeiről volt szó. A férfi zavartan megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt volna.

– Nem is tartalak fel. Menj csak, gondolom, még sok dolgod van.

– Majd később beszélünk, Jim.

– Jó munkát addig is!

– Köszönöm, neked is!

Leila mosolyogva indult a futtató felé, hogy befejezhesse a munkáját. Majdnem egy órán keresztül súrolta a betont, amíg tökéletesen tiszta nem lett. Maga után gyorsan összetakarított, a munkához használatos szerszámokat megtisztítva pakolta vissza a helyükre. Mielőtt hazaindult volna, még egyszer körbejárta a kenneleket, el-elköszönve egyesével mindegyik állatkájától. Miután Jimtől is elbúcsúzott, hazaindult. Már egészen besötétedett, de Leila mint eddig, most se vette észre az idő múlását. Az állatok között valahogy mindig cserbenhagyta az időérzéke és csak az érdekelte, hogy velük törődhet. Lassan baktatott az utcán, pedig a józan esze azt súgta, hogy siessen. Ő azonban most nem akart a józaneszére hallgatni. Kiélvezte a vénasszonyok nyarának utolsó, részegítő éjszakáit. Felnevetett, majd halkan dúdolni kezdett. Aprókat szökkent, egyfajta tánclépést imitálva ezzel, majd saját magán jót nevetett. Türüm-türüm-türüm türürü-rürürürürürüm.

– Nem hiszem, hogy ilyen késői órán egy ilyen helyen kellene táncolnia.

Leila szíve nagyot dobbant a mély bariton hallatán és tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy egy árny lassan elhúzódik az épüket falától.

– Lehet, hogy igaza van, de olyan szép esténk van – válaszolta a lány kissé feszült hangon, ám amint meglátta az ismerős arcot megkönnyebbülten felsóhajtott. – Oh, maga az? Örülök, hogy ismét találkoztunk.

– Én is, de akkor sem kellene egyedül lennie ezen a környéken. Nem magának való hely – mondta Jeremy a lánynak.

– És a maga dolga eldönteni ezek szerint, hogy a helyek nekem valóak-e vagy sem, igaz? Felnőtt nő vagyok, tudok magamra vigyázni – válaszolta Leila kissé sértett büszkeséggel.

– Felnőtt? Igazán? – kérdezett vissza a férfi és tetőtől talpig végigmérte Leilát, mire az teljesen elvörösödött.

– Én… én… én igenis felnőtt vagyok! Maga meg ne bámuljon ilyen szemtelenül!

– Meg kell hagyni tüzes egy nőszemély maga! – kiáltott fel nevetve Jeremy Leila duzzogó arca láttán. A következő pillanatban a nő érintését érezte meg a karján. Megütötte! Tudatosult a férfiban. A lány vállon vágta. Jeremy még mindig hitetlenkedve tekintett le a lányra, miközben kezével elkapta a lány karját.

– Ezt meg mi a fészkes fenéért csinálta? – kiáltott dühösen a lányra.

– Nem vagyok nőszemély! Azért! Megértette? – válaszolta ugyanúgy kiabálva a lány.

A harag amilyen gyorsan jött, ugyanolyan sebességgel el is párolgott és Leila azon kapta magát, hogy élvezi a férfi érintését. Különös tekintettel nézett fel a férfira és a szürkéskék szemek szinte megbabonázták a lányt. A pillantása ekkor a férfi szépen ívelt ajkára esett, és azaz őrült gondolat jutott eszébe, hogy vajon milyen érzés lehet megcsókolni. Fátyolos tekintettel figyelte a férfi szájának mozgását és sok időbe telt mire felfogta, hogy azok a gyönyörű, csókra termett ajkak hozzá beszélnek. Leila mihelyst észhez tért, rögtön elszégyellte magát titkos vágyai miatt.

– Tessék? Mit kérdezett?

– Hogy hol a kocsija – válaszolta Jeremy a még mindig kissé kába lánynak.

– Miért érdekli magát, hogy hol a kocsim? – ocsúdott fel a lány most már.

– Hogy elkísérhessem magát oda, azért természetesen – sóhajtott fel bosszúsan a válaszadás közepette a férfi.

– Köszönöm, de nincs szükségem gardedámra. Egyedül is odatalálok –mondta halkan Leila, majd megpróbálta elhúzni a kezét a férfi szorításából. – A kezemet, legyen szíves! – suttogta halkan a lány. Jeremy vonakodva engedte ki kezei közül a lányt, mivel legszívesebben örökre magához láncolta volna.

– Köszönöm szépen. Most pedig menjen, hagyjon magamra! – mondta Leila, miközben lassan elindult az utcán ismét. Azonban minden lépésnél hallotta maga mögül saját lépteinek súlyos párját. Bosszúsan fordult hátra – Nem megmondtam, hogy menjen el? Felnőtt nő vagyok, nem kell testőr!

– Én meg felnőtt férfi vagyok! Nincs szükségem egy második anyucira, aki megmondja, mit tegyek! Ha akarom követem magát, ezen sem maga sem más nem tud változtatni. Ez van! Fogadja el!

Leila megszólalni se tudott a döbbenettől, csak nagy nehezen sikerült elindulnia ismét. Valahol mélyen a szívében pedig megjelent a tisztelet érzete a férfi iránt. Akármilyen mogorván és elviselhetetlenül is viselkedett vele, mégiscsak segíteni akart. Érezte, hogy ő nem bántaná. Tudta, idegenben soha nem szabad megbízni, ő most mégis ezt tette.

– Itt lennénk, ez az autóm – mondta Leila kissé feszengve. Remegő ajkakkal figyelte, ahogy a férfi egyre közelebb ment hozzá addig, míg a feje már csak milliméterekre volt az övétől. Maga sem értette miért, de szíve őrülten dobogni kezdett a férfi közelségére és furcsán melege lett. Egyszer csak a fülénél érezte a férfi leheletét.

– Máskor ne mászkálj egyedül, Leila!

A lány csukott szemmel hallgatta a férfit és percekbe telt mire felfogta mit is mondott neki. Szemét azonnal kinyitotta, de már csak az üres utcát látta. Eltűnt. De honnan tudta a nevét?