Sunrise - 1. fejezet

Jeremy lassan összeszedte magát, ideje volt mennie. Mára vége a munkának, de holnap napnyugtakor majd kezdődik újra minden előröl. A mókuskerék újraindul, mint minden egyes éjjel, immáron ezer éve.

Fásultan ballagott haza, miközben lassacskán elindult az élet a városban. Az emberek jöttek-mentek, a boltok kinyitottak. Minderről tudomást sem véve érkezett meg a lakásához. Egy régi ipartelepen állt. Jó kis elhagyatott környék, ami számára a legvonzóbb előnye volt. Senki nem zargatatta, maga lehetett, és ez volt a legfontosabb. Mikor fegyverekkel volt tele aggatva az ember nem lett volna jó összefutni valakivel, a szárnyairól nem is beszélve. Lehet, hogy nem látszódnak egész nap, de nem akart kockáztatni. A lakásba érve megszabadult a ruháktól és a fegyverektől, majd kihasználva a jól felszerelt fürdőszoba előnyeit letusolt. A forró víz alatt állva egy pillanatra végtelen fáradtság lett úrrá rajta. Túl régóta harcolt már a lelkekért, és belefáradt. A bukás után belevetette magát a munkába. Lelkes volt, azt hitte képes megmenti minden lelket. Azonban idővel rájött, hogy ez lehetetlen. Ezek a kudarcok megedzették a lelkét, fásulttá és érzéketlenné tették a szenvedéssel szemben. Akiket nem tudott megmenteni, elkárhozottá váltak, és őket meg kellett ölni. Az elkárhozottak olyanok voltak, akik elvesztették a lelküket egy ártatlan megölésével. A megmentésükre csak addig volt esély, míg nem ölt, ha ez bekövetkezett, már nem lehet megmenteni. A lelkek megmentését nehezítette, hogy az ártatlanok olyanok voltak, mint egy csábító falat, mint az utolsó lélegzetvétel egy fuldoklónak. Gonoszságtól mentes lelkük volt, tiszták és gonoszságtól mentesek voltak. Akik a közelükben tartózkodtak, azokat nyugodt, boldog érzés szállt meg. Fénylő aurával rendelkeztek, amit csak az égiek és az elkárhozottak láttak.

Lassan elzárva a vizet, mint egy tüntetőleg, véget vetett az elmélkedésnek.

Leila Mckenzie épp egy gyönyörű kékesszürke szempárral álmodott, mikor egy hatalmas nyálas csókot kapott az arcára. Ettől azonnal kipattant a szeme.

– Criiiiiiiickeeeet – kiáltotta bosszúsan, mire a brazil masztiff az ágyára ugorva boldog csaholásba kezdett. Tehetetlenségében felsóhajtott.

– Nos, rendben. Felkelek, de tudd meg haragszom. Olyan szép álom volt – mondta a kutyának mosolyogva. Cricket erre még jobban elkezdte az arcát nyalogatni, hatalmas adag DNS mintával ajándékozva meg gazdáját.

– Jaj ne! Menj innen te! –kiáltott fel Leila nevetve. Majd nagy nehezen kikecmergett az ágyból. Gyorsan felöltözött a reggeli sétához, Cricket már az ajtóban várta.

– Csak egy kávét – mondta Leila, mire a kutya hangos nyüszítésbe kezdett. – Rendben – felelte csüggedten, miközben a pórázt a nyakörvre csatolta.

Csodaszép szeptemberi reggel volt. A napsugarak lassan cirógatták az ember arcát. Leila miközben a kutyáját nézte, arra gondolt, hogy már itt az ideje, hogy az ősz jöjjön. Gyönyörű a nyár, de most már jöhet a változás. Miközben hazafelé indult volna megcsörrent a mobilja.

– Igen? – szólt bele a lány.

– Szia, hugicám! – szólt a telefonba Leila nővére, Loreen. – Hogy vagy? – kérdezte lelkesen.

– Köszi, jól. Épp Crickettel sétálok, vagyis imitálom, hogy én sétáltatom őt és nem fordítva – válaszolta nevetve Leila.

– Hugi, lenne kedved ma velünk vacsorázni? A srácok hiányolják a nénikéjüket.

–  Tizenegytől ötig próbán vagyok, de utána ráérek.

– Szuper! Akkor a szokásos időben jó neked? – kérdezte Loreen.

– Persze. Akkor nálatok találkozunk. Csók nektek.

– Csók, hugi.

Ahogy felnézett észrevette, hogy közben haza is értek. A lakásba érve ellátta Cricketet, majd gyorsan lezuhanyozott, hogy odaérjen a próbára. Gyorsan elkészült. Az öltözködést nem vitte túlzásba, egy farmer és egy kék ingblúz. Szerette az egyszerű és színes ruhákat. Balerinacipőjét felhúzva, táskáját és a hegedűjét felkapva már indult is a próbára.

Szerette a próbákat, ilyenkor zenélhetett. Zenész családba született, így természetes volt a zene szeretete és annak a tanulása. Már pici korától kezdve tanult hegedülni és zongorázni, de hamar kiderült, hogy a hegedülés dominánsabb. Az évek alatt szerves részévé vált, és olyan volt neki, mint a levegővétel.

Bekanyarodva az úton megpillantotta a zeneiskola ajtajában a karmesterüket, Patricket. A harmincas évei közepén járó, jóképű férfi volt és fiatal kora ellenére hamar befutott a pályán. Kiszállt a kocsiból, és odament hozzá.

– Leila! De örülök, hogy ideértél! – mondta a férfi lelkesen.

– Késtem? Azt hittem még nincs tizenegy óra – felelte Leila összevont szemöldökkel.

– Nem, nem. – válaszolt mentegetőzve – csak örülök, hogy megérkeztél. Menjünk is be.

Egymás után mentek a próbaterembe. Mikor mindenki megérkezett elkezdték a próbát. Többször játszották el az adott darabot és mire öt óra lett már mindenki hullafáradt volt.

– Jól van. Mára ennyi. Holnap ugyanitt emberek – mondta Patrick. – Leila kérlek, várj! – szólt az éppen induló lány után.

– Igen? – kérdezte a lány a férfit.

– Azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e kedved velem vacsorázni ma este? – Leila furcsa mód zavarba jött a kérdésétől.

– Sajnos, már elígérkeztem – válaszolta elvörösödve Leila.

– Ugyan, semmi baj. Megértem én. Egy ilyen csinos lánynak persze, hogy akad udvarlója – válaszolta feszengve.

– Jaj, nem-nem. Félreértettél. A nővéremnél vacsorázom ma este – válaszolta zavartan a lány.

– Majd esetleg máskor – mondta Patrick. – Érezd jól magad!

– Köszönöm. Szép estét, Patrick!

– Neked is, Leila!

Leila Loreenék házához hajtott, majd mikor meglátta a lurkókat, melegség öntötte el a szívét. Épp, hogy kiszállt a kocsiból, meghallotta Heath hangját.

– Leila néni, Leila néni! – kiáltotta az unokaöccse, miközben rohant felé az udvaron át. Utána lemaradva egy vörös szélvészként érkezett Rosie, Leila két éves unokahúga, szintén kiabálva.

– Lila néni, Lila néni! – mondta, mert még nem tudta kimondani Leila nevét.

– Szia, Leila néni! – vigyorogott rá Heath.

– Lila néjni, hoj van Kjiket? – rángatta meg Leila térdét Rosie.

– Az autóban – válaszolta Leila nevetve. Erre, mint egy végszóra előmászott Cricket is az autóból, amire hangos gyerekkacaj volt a válasz. Addig játszottak, hogy már az oldaluk is megfájdult.

A vacsora hasonlóan jó hangulatban telt el, sok nevetéssel. Már sötét volt, mikor Leila elindult haza. A park mellett hajtott el, mikor Cricket elkezdett nyüszíteni.

– Öt perc, nem több – mondta lemondó sóhajjal, mire boldog ugatás volt a válasz.

Miközben a kutya rohangált, Leila a csillagokat bámulta. Mint millió gyémánt ragyogtak az égen. Az idő is kellemes volt még. Leila ajkait boldog sóhajt hagyta el, épp mikor gonosz nevetést hallott a háta mögül. Megfordulva egy furcsa férfit pillantott meg, aki úgy méregette, mint egy éhező a falat kenyeret.

– Segíthetek? – kérdezte remegő hangon, és ahogy a szemébe nézett egész testében megborzongott. Az idegen szemei homályosak voltak és gyilkos vágy tükröződött bennük…