Sunrise - 13. fejezet

Meghoztam a frisst, a ti és őszintén, az én nagy örömömre is. Most már számomra is hivatalosan nyár van, így élvezhetem a szabadidőmet. Remélem mindenkinek jól telik a nyár szintén. A fejezethez jó olvasását. Ígérem, minden ki fog derülni a  folytatásból.
Xoxo, Anne :)

Jeremy még percekig kábultan állt az utcán, közben agyában csakúgy cikáztak a gondolatok. Az első sokk után gondolkozni kezdett, hogy pontosan mi is történt. A vonal recsegése miatt nem értette rendesen barátja szavait, de azt tökéletesen hallotta, hogy valaki meggyilkolta Doriant. Ő is bukott volt, mint Jeremy és Drake, annyi különbséggel, hogy ő St. Louisban tevékenykedett. Nem értette, hogy egy olyan szakavatott ember, mint a barátjuk, hogyan halhatott meg. Egy angyalt nagyon nehéz volt megölni. Sokkal erősebbek voltak, mint egy ember, ám ettől eltekintve voltak azért sebezhető pontjaik. Gyorsan gyógyultak, de ha valaki szíven szúrta vagy lefejezte őket, ugyanúgy meghaltak, mint bárki más. A gyógyulási folyamat az ilyen esetekben nem tudott beindulni. Jeremy elgondolkozva lépkedett a járdán. Vajon kinek állhatott érdekében megölni egy bukottat? Számtalan nevet pörgetett végig, akikhez Doriannek köze lehetett, de hiába. Miközben tovább sétált, hirtelen minden izma megfeszült. Elkárhozottak. Halkan szitkozódni kezdett, mivel semmi nem volt nála. Egy egyszerű fuvarozáshoz készült, nem pedig harchoz. A telefonján és a kulcsain kívül más nem volt a zsebeiben. Semmi olyan, ami a harcnál jól jöhetne. Hangtalan léptekkel folytatta útját, kissé lassabban, mint eddig tette. Alaposan megfigyelt mindent a közelében és minden gyanús mozdulatra felkapta a fejét. Még mindig érezte az Elkárhozottat, tehát itt volt a közelben. Az utcákon már nem volt senki, ezért hálát adott a fentieknek. Nem lett volna szerencsés, ha egyszerre több lehetséges áldozatra kellett volna figyelnie. Mindamellett szeretett egyedül dolgozni. A sötétben az épületek kissé komor hangulatot sugároztak. Minden elhagyatott volt és csendes. A szél néha fel-felkapott egy-egy levelet és zörgetve fújta tovább.

Már épp az egyik kereszteződésnél járt, amikor halk hangokra lett figyelmes.  Az úton átvágva futásnak eredt. A zajok egyre erősödtek, egy vegyesbolt melletti kis sikátorból jöttek. Jeremy a falhoz lapulva várta, míg csillapodik a szívverése, majd óvatosan kilesett rejtekhelyéről. A sötét bárki más számára zavaró tényezőt jelentett volna, de nem egy bukott angyalnak. Az egyik különleges képességüknek köszönhetően a látásuk is sokkal jobb volt, mint egy halandónak. Ehhez társult az erőfölényük és a halhatatlanságuk. Viszont úgy látszik, annyira nem is alapvető plusz a halhatatlanság, tekintve Dorian esetét. Barátja emlékére elhúzta a száját, majd fejét megrázva igyekezett a feladatára koncentrálni. Mivel nem volt nála semmi, így megtehette volna, hogy elsétál. Azonban a kötelességtudat nem hagyta nyugodni, és tudta jól, hogy ez a feladata. Szemével végigpásztázta a szűk kis teret. Három alakot szúrt ki olyan tíz méterre az ő pozíciójától. Két Elkárhozott, egy nő és egy férfi, valamint egy fiú. Szép kis felállás. A nő csábítóan simult a fiúhoz, akit annyira lefoglalt a „látvány”, hogy észre sem vette a közeledő harmadik alakot. Jeremy összeráncolt homlokkal nézte, ahogy az Elkárhozott és az áldozat végtagjai összefonódnak, miközben forró csókot váltanak egymással. A trió utolsó tagjának arcán már-már kéjes vigyor ült, és Jeremy pontosan tudta, hogy ez nem a látványnak köszönhető. A düh gyorsan áradt szét a testében, mert pontosan tudta, mi lesz a következménye, ha nem lép közbe. Halk mozdulatokkal osont a fal mellett, a meglepetés erejét szerette volna kihasználni. Azonban a férfi mintha megérezte volna, hogy valaki közelít, megpördült maga körül és sziszegve bámult Jeremyre. A hangra társa is felkapta a fejét és élesen felvisított. A fiú mindeközben semmit nem vett észre a körülötte zajló dolgokból. Kábult tekintettel simogatta a nő testét, aki inkább visszafordult áldozata felé. Biztosan úgy gondolta, hogy a másik Elkárhozott majd elbánik Jeremyvel. Azonban csalódnia kell – gondolta Jeremy fanyar mosollyal az arcán, miközben kitért a férfi egyik ütése elől. A védés után rögtön támadni kezdett, és bemosott egyet ellenfelének. Annak feje hátracsuklott, majd villogó tekintettel nézett az angyalra. Ő is ütésre emelte a kezét, de nem jutott el odáig, hogy véghez is vigye. Jeremy egy jól irányzott rúgásától egészen a sikátor másik faláig repült, majd onnan lepattanva csúszott a földre. Úgy tűnt, elájult.

 Jeremy végre minden figyelmét a másik Elkárhozottnak szentelhette, aki ahogy felfedezte, hogy mi történt a társával, a fiút védőpajzsként tartotta maga előtt. Látta a szemében a félelmet, most már elmúlt a bódulat, ami eddig megakadályozta, hogy agya feldolgozza a látottakat. Tudta, hogy veszélyben van. Jeremy szeme ide-oda járt a két személy között. Az első, és legfontosabb szabály mindig az, hogy meg kell védeni az áldozatot. A második, hogy Elkárhozott életben nem maradhat. A nő, mintha csak tudta volna, mire gondol, a szemébe röhögött és a fiút továbbra is a teste előtt tartva araszolni kezdett a kijárat felé.

– Vagy elengedsz, vagy meghal! Válassz, Angyal! Megmentheted… vagy a halálba is küldheted – sziszegte Jeremynek a nő.

A fiú mintha csak felébredt volna, hirtelen kiabálni kezdett.

– Ne, ne, kérem! Ne hagyja, hogy meghaljak! Kérem… Én nem akarok még meghalni! – rimánkodott a srác.

A nő arcán szélesebb lett a mosoly, Jeremy pedig tehetetlenül nézte, ahogy egyre nő a távolság közöttük. Gyorsan kellett döntenie, tudta nem engedheti el a nőt, de mindezt úgy kellett véghezvinnie, hogy közben az áldozat nem sérül meg. Hirtelen mozgolódást hallott maga mögül, ami egyet jelentett, hogy a másik Elkárhozott ébredezett. A hirtelen zaj egy pillanatra elterelte a nő figyelmét. Jeremy ezt kihasználva rájuk ugrott, közben pedig próbálta maguktól ellökni a fiút. Érezte, hogy csak a nő vergődik alatta, így felnézve üvöltözni kezdett.

– Fuss, ahogy csak tudsz! Hallod?! Fuss, ha élni akarsz!

Nem kellett kétszer mondania, a srác úgy illant el, mint a kámfor. Sajnos azonban mártírsága megbosszulni látszott önmagát. Egy könyök vágódott mélyen a hasába, amitől kissé kétrét görnyedt. Levegő után kapkodva próbálta összeszedni magát, és lefogni a nőt, aki kezét felemelve az arcába kapott. Jeremy elhajolt előle, és már épp visszavágott volna, mikor egy ütés csattant a fején. Hirtelen apró kicsi csillagok jelentek meg a szeme előtt, és legördült a nőről. A hideg és koszos földön fekve úgy érezte őt is eléri a végzete. Rúgások záporoztak a teste legkülönbözőbb pontjaira. Kezeivel próbálta felfogni az ütéseket, de egy idő után már feladta. Hiába volt bukott angyal, a fájdalmat ugyanúgy érezte. És ő úgy érezte, már nem bírja tovább. A vér fémes ízét elterjedt a szájában. Minden megszűnt lassan, már nem érzékelt semmit. Tekintete a sötét eget pásztázta, mintha bármi segítség is érkezhetne onnan. A dolog abszurditása vigyort csalt az arcára, ami valószínűleg feldühíthette a két Elkárhozottat, mert vicsorogva a képébe ütöttek. Utolsó gondolata az volt, hogy lehet nem is olyan szörnyű dolog a halál, majd megszűnt számára a világ.

Leila fel-alá rótta a köröket a lakásban, mióta hazaért. Túlságosan is zaklatott lelkiállapotban volt, ahhoz, hogy aludjon. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a telefont és tárcsázta bátyja számát. Adrian a második csengés után felvette. Kissé meglepett hangon szólt bele a telefonba.

– Baba? Mi a gond?

– Én… oh, Adrian – nyögte elkeseredett hangon a lány. – Beszélhetnénk? Találkozhatnánk valahol? Szükségem van valakire, aki meghallgat.

– Hát persze – felelte a bátyja. – Máris indulok – tette hozzá a férfi, pedig biztos fúrta a kíváncsiság az oldalát. Leila megnyugodott, ahogy arra gondolt, hogy a testvére idefelé tart. A kanapén ülve Cricket fejét simogatta ütemesen, tekintete a semmibe révedt. Mélázásából az ajtó csengője zavarta fel. Összeráncolt homlokkal sétált a bejárathoz. Nem hitte el, hogy ennyire elbambult és már ide is ért a bátyja. A biztonság kedvéért kilesett a kukucskálón, majd miután látta, hogy tényleg Adrian az, kinyitotta a biztonsági zárat.

– Szia, hugi!

– Szia, Adrian! Köszönöm, hogy eljöttél – pillantott testvérére hálásan a lány.

– Ugyan már! Badarság, persze, hogy eljöttem! – válaszolt vigyorogva a srác. Majd kissé elhalványult mosollyal az arcán tette fel a következő kérdést: – És pontosan mi is az a fontos dolog, amiért éjnek évadján beszélni szeretnél?

Leila zavartan csavargatta a kötött, krém kardigánja csücskét, miközben helyet foglaltak a nappaliban. Egy pillanat múlva felpattant, majd motyogva kirohant a konyhába. Miközben teavizet tett fel főni, ismét elkalandoztak a gondolatai. Pont a bátyját hívta, nem értette, mi ütött belé. Persze közel álltak egymáshoz, de lehet, hogy valamelyik nővére alkalmasabb beszélgetőpartner lenne.

– Ha arra gondolsz, hogy miért engem hívtál, akkor hadd válaszoljam meg a kérdésedet. Mert férfi vagyok, és a bátyád. Az egyetlen a családból – apát most nem számítva – aki képes neked válaszokat adni. Már ha pasi van a dologban. Mert pasi van a dologban, jól gondolom? – szólalt meg Adrian mély baritonja közvetlen mögötte.

Leila szívére szorított kézzel pördült meg.

– Úristen, de megijesztettél!

– Hiszen tudtad, hogy itt vagyok, nem? – kérdezte furcsa arckifejezéssel bátyja.

– De-de, csak elbambultam – válaszolta lesütött szemekkel a lány.

A csendet a víz fütyülő hangja szakította félbe. Leila megszokott mozdulatokkal készítette elő a teához szükséges hozzávalókat. Nem szólt egyikük sem. A már kész innivalókkal lassan visszasétáltak a nappaliba, majd újra elhelyezkedtek. Leila a kanapén, míg Adrian a fotelben. Hosszú lábait kinyújtva kényelmes pozíciót vett fel, mint aki tudja, hogy sokáig fog még egyhelyben ülni.

– Nos… – szólalt meg a férfi.

– Nos, jól gondoltad. Valóban férfi van a dologban – nyögte ki elpirulva Leila. Adrian arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, figyelmesen hallgatta húgát.

Mintha egy gát szakadt volna át, úgy kezdett el ömleni a lányból a szó. Beszélt bátyjának az első találkozásról, a menhelyes munkájukról, és a Jeremyhez fűződő zavaros viszonyáról. Természetesen azt elhallgatta, hogy mit csináltak pár órája a férfi lakásán. Nem akarta, hogy bátyja felbőszült bika módjára rontson a férfira, mert „megrontotta” az ő kicsi húgát. Mert ezt tette volna, Leila tudta. A gondolat kis mosolyt csalt az arcára, mire bátyja furcsán méregetni kezdte.

– Mi az? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel Adrian.

– Semmi-semmi, csak egy kósza gondolat.

– Ahh, értem. Szóval, ha jól értem, te gyengéd érzéseket táplálsz az iránt a tu…, akarom mondani alak iránt. És nem érted a viselkedését.

– Igen – mosolygott bátyjára a lány. – Tudom, hogy érez valamit irántam, de… A viselkedése annyira bosszantó. Egyik pillanatban még kedves, aztán meg eldob magától – sóhajtotta elkeseredve Leila.

– Nem lehet, hogy van valami, ami miatt, öhm nem akarhat téged? – nézett áthatóan húgára a férfi, miközben láthatóan feszengett kissé. Biztos kényelmetlen lehet feltenni ezt a kérdést pont a húgának.

– Pontosan mire gondolsz? – tette fel ösztönösen a kérdést, miközben agya lázasan dolgozott. Nem, nem lehet, hogy van valakije. Voltam a lakásán. Biztos nincs senkije, vagy mégis? Ezer ehhez hasonló gondolat cikkázott át az elméjében, így csak nagy sokára eszmélt fel, hogy bátyja már beszélt hozzá.

–… lehetséges, hogy felesége és gyerekei vannak. Vagy nem is tudom, valami olyasmivel foglalkozik, ami miatt nem akar komoly kapcsolatot.

– Nincs senkije – válaszolt automatikusan Leila.

– Ezt honnan tudod? – kérdezte döbbenten Adrian.

– Egyedül él. Nincs senkije.

– És, te ezt honnan is tudod? – tette fel az újabb kérdést a férfi, de olyan hangsúllyal, amitől az embernek borsózott a háta. Leila tudta, hogy hibát követett el. Nem akarta elkottyantani, most mégis sikerült. Érezte, hogy elpirul miközben az első eszébe jutó magyarázatot adta.

– Örökbefogadás. Örökbefogadott két kutyát, és segítettem neki. Hát így!

Bátyja egy pillanatig furcsán méregette, majd arcán kisimultak a vonások. Leila megkönnyebbülten lélegzett fel, majd szájához emelte a csészét, de meglepetten vette észre, hogy közben elfogyott a tea.

– Elfogyott a teám, megyek, készítek még. Te is kérsz? – fordult bátyja felé.

– Nem, és azt hiszem ideje mennem. Későre jár, és holnap dolgoznom kell – húzta el a száját a mondat közben Adrian.

– Oh, jaj! Bocsáss meg, nem láttam, hogy már ilyen késő van. Szörnyen sajnálom.

– Héj, hugi! Nyugi! Szívesen jöttem, és bár nem sokat segítettem, de remélem, azért még majd visszatérünk erre a beszélgetésre hamarosan. És ne aggódj! Ha nem kellesz a srácnak, akkor vagy féleszű és vak, vagy meleg – válaszolta bizakodó mosollyal a férfi, miközben magára vette a kabátját. – Most már aludj! Jó éjszakát, hugi!

– Köszönöm, és neked is jó éjt! – tette hozzá Leila mosolyogva, majd odatartotta az arcát a szokásos puszihoz.

Elgondolkozva csukta be az ajtót. Egyfelől töprengett bátyja mondatain és Jeremy viselkedésén. Hirtelen ólmos fáradtság lett úrrá rajta, és úgy döntött másnapra hagyja az agyalást. Ahogy letette a fejét a párnára, rögtön el is aludt. Azonban a békés álmok helyett, szorongató és felkavaró képek kísértették egész éjszaka.